Próbatétel?
Ma van új életem első napja. Különös érzés ez, mivel üres bennem minden. Ez az üresség még sem azonos a semmivel, mivel megperzselődtem egy párkapcsolati szakítás során.
Korábbi boldognak hitt életem egy szempillantás alatt összeomlott és a romok közt szívem és lelkem széthullott.
Az új nap ugyanúgy indult, mint mindegyik, ébredéssel. Még is más volt mint a legtöbb, mivel szívemben a hiány és a boldogtalanság érzése köszöntött és rengeteg emlék a hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel, válaszok nélkül. Ehhez társult a hontalanság érzése is.
Felkelni és elindulni a megszokott és még is más úton. Mi értelme? Miért menjen tovább az ember, ha egyszer minden elvész a múlt poros vidékén? Élni a jelenben és újra gondolni a jövőt, mely oly kiszámíthatatlan. Célok, álmok melyek fontosak és a holnap egy pillanat alatt megváltoztathat mindent. Mi értelme van ennek? Megtapasztalni, átélni a boldogságot, majd ezt követően a szenvedés karmai közt létezni. Állandó hullámok, melyek sosem szűnnek meg. Talán ez lenne az élet vagy a fejlődés? Megtanulni, érezni, gondolni és cselekedni valamit?
Zavaros időszak ez az életemben és még is sok tekintetben jó. Az ember folyton keresi a boldogságot és a biztonságot annyira, hogy a szenvedéstől, a kíntól homlok egyenest menekül. Pedig a szenvedés óráiban sok mindenre fény derül. Például hogyan viselkedünk a kétségbeesés pillanataiban? Képesek vagyunk-e másokat meg nem bántani? Képesek vagyunk-e elmerülni és nem menekülni az érzés elől? Minden érzés, gondolat és cselekedet saját magunkat jellemzi. Ilyen időszakokban láthatjuk meg saját félelmeinket, hibáinkat és azt, hogy képesek vagyunk-e a megbocsátásra, a megértésre és az elengedésre és/vagy az újrakezdésre. Ráébredhetünk gyengeségeinkre és erősségeinkre.
A romok magasan tornyosulnak és a sziklák, melyek egyszer csodaszép virágos mezőt éltettek, mennyei zenével párosítva most testemet tépázzák.
Ezekben a sötét órákban láthatjuk meg azokat a helyeket magunkban, melyek a szenvedésbe és a gyötrelembe sodortak újra és újra minket. Ha ezeket a helyeket felismerjük, akkor már van miért tovább menni. Hisz tudatosul, hogy van még mit javítani, fényezni lelkünkben és szívünkben. És ha így teszünk, akkor elkezdjük az új magvakat elvetni, melyek az új nap hatására elkezdenek kicsírázni, hogy később virágba borítsanak mindent.
Az új nap előtti estén éltem át a fordulópontot, melyet pár felismerés követett.
A legsötétebb órámban, amikor már világos volt számomra, hogy nincs tovább, akkor megálltam. Lábam nem vitt tovább. Csak néztem magam elé és kérdéseket tettem fel magamnak. Miért menjek tovább? Hová? Kiért, kikért? Magamért? Megéri ez? Ennyit ért? Miért? Miért és hol hibáztam? Miért ez a szenvedés? Miért nem megyek tovább? Hol az erőm? Hol a szívem? Ennyi lenne a szeretett ereje? Hol egy ember, aki csak egyszerűen segítene? Stb... Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel álltam egymagamban, a sötét éjszakában egy kicsinyke járdán. A belső hang hallgatott és nem jött egy válasz sem. Hosszas tétlenséget követően (20-30perc) kezem automatikusan egy szál cigarettáért nyúlt. Ekkor újabb kérdés jött. Ezért menjek tovább a cigarettáért? Hisz már rég megértettem, hogy nincs rá szükségem és most e pár nap alatt még is visszatértem eme romboló szokáshoz. A válasz biztosan nem. De ha ez kell az első lépéshez, akkor miért ne? Meggyújtottam és jó mélyen magamba szívtam a füstöt és éreztem, ahogy testemben szétárad a nikotin. Ezt követően elindult bennem az ami ez idáig kötve volt. Elkezdtem sírni, zokogni. Először még ellenkeztem, de nem volt erőm, hogy megakadályozzam könnyeim hullását. Miért is tenném? 
És ott a kicsiny járdán mindenkitől oly távol és még is oly közel önfeledten és erőtlenül átadtam magam a sírásnak. A cigaretta csak parázslott, míg én egyre hangosabban zokogtam a szabad ég alatt. Kis idő elteltével el tudtam indulni, de meg is álltam és folytatódott a könnyhullatás. Így lépdeltem szülői otthonom felé hol menekülve és hol megadva magamat az érzésnek. Jó 20 percembe telt mire hazaértem. Otthon leültem az első székre és érzetem még erősebb síró roham tör rám. Ott ültem már egy ideje könnyek közt, mikor Édesanyám észrevett és látván állapotomat, kérdezősködött, hogy mi a baj. Nem tudtam felelni, csupán belekapaszkodtam és a vállán folytattam, mi nem rég elkezdődött. Pár perc elteltével visszaültem remegő és rángatózó testel. Így telt el a következő fél óra. Sírtam, levegőt vettem, majd újra remegtem. Kezdtem érezni, hogy ez jó. Már örültem a zokogásnak és megéltem minden percét. Tudtam, hogy hosszú évek óta nem volt ilyenben részem és már nem menekültem. Ki tudja, talán sosem lesz még egy ilyenben részem hátralévő életemben. Hosszú percek után hallottam Édesanyámnak nyugtatgató hangját. Tudtam, hogy ért és szeret, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Szép lassan megnyugodtam és a sírás, ahogy jött el is ment. Megkönnyebbültem és megtisztultam. Az elmúlt éveim alatt felgyülemlett eltemetett szutyok végre eltávozott belőlem. Milyen jó érzés ez.
Ekkor engedtem el Ő-t.
Új napomon az fenti dolgokat követően kaptam egy telefont, miszerint az új albérletemet (otthonomat) még sem adják ki. Ekkor újra hontalannak éreztem magamat és elveszettnek.
De tekintetemet az elkeseredettség és a megadás helyett más irányba tereltem és ezt egy újabb kihívásnak tekintettem. Egy helyzet, és nem probléma melyet meg kell oldanom. Ez az új meglátás erőt adott és világossá tette számomra, hogy az élet nem áll meg.
A nap jelentős része albérlet kereséssel, munkával, néhány levél írásával és telefon fogadásával telt, vegyes érzelmi állapottal tarkítva. Az esti órákban még meglátogattam egy kedves barátomat, akinek nagyon sokat köszönhetek. Hálás vagyok neki a támogatásért.
Időnként feltettem magamnak a következő kérdéseket:
- Ki vagyok Én?
- Ki is érez itt?
- Ki gondolkodik itt?
- Ki érzi magát rosszul?
A kérdéseket követve jött a felismerés, miszerint az érzések és gondolatok csupán részeim, mely személyiségemen keresztül nyilvánul meg (oda-vissza hatással). Azaz nem én vagyok az érzés és a gondolat, ahogy a személyiség sem. Ekkor érzéseim és gondolataim egy pillanat alatt megváltoztak. Bár még is maradt minden ugyanaz.
Lehetek bánatos, haragos, boldog, stb... De nem én vagyok maga az érzés, csupán részem.
Személyiségem, melyet Én alakítok, folyamatosan változik jó vagy rossz irányba és a megélt dolgokért én vagyok a felelős. Ugyanúgy a rosszért, ahogy a jóért is. Felszabadító ez a tudat, de egyben félelmetes is.
A történések után úgy látom jónak, ha személyiségemben a jó dolgokat erősítem, csiszolom tovább. Ilyen jó dolog például a bizalom, tisztelet, őszinteség, együttérzés, stb...
Az elmúlt hosszú és fárasztó napokat követve felismertem, hogy érzelmi és gondolati téren felnőttem. Elhagytam gyermekkorom végleg.
Ehhez azonban össze kellett törni egy világnak bennem, hogy egy új épülhessen. 
Az ár megfizethetetlenül magas volt, egy szeretett nŐ elvesztése talán örökre.
